"Kezdhetném úgy, hogy vidéki lány vagyok. De az igazság, hogy még kora gyermekkoromban Budapestre, Pestszentlőrincre költöztünk, ami akkor híres szegénynegyed volt. Minden zsebpénzemet mozira és színházra költöttem. A színpadról sugárzó más, szebb világ varázsa rabul ejtett, és elhatároztam, hogy ha tehetem, én is színésznő leszek. Vége lett a háborúnak, és 15 és fél évesen jelentkeztem felvételre Rózsahegyi Kálmán, a nagyszerű művész színiskolájába. Egy év után már két ajánlatot is kaptam vidéki színigazgatóktól, akik az iskola vizsgaelőadásán részt vettek.

Három gyönyörű, fárasztó, sokat koplaló évet töltöttem el vidéken, szerepek tömegét tanultam meg és játszottam el – gyakran hályogkovács módra –, de akkor még a vidéki színjátszásban volt valami gyönyörűség, a közönség lelkesedése, szeretete, a diákság virágözöne egy-egy előadás után. Ha azt akartam, hogy szépen legyek öltözve a színpadon, magam varrtam a ruhámat a saját függönyömből. Mint gyakorlatos színészt szerződtettek, ami azt jelentette, hogy egy idő után vizsgázni kellett egy budapesti zsűri előtt. Két előadás között jöttem fel 1949-ben vidékről Budapestre, hogy a nagy tekintélyű zsűri előtt vizsgázzam, melynek elnöke Rátkay Márton kiváló művész, a Nemzeti Színház tagja volt. A tét nagy volt. Vagy megbukom, és akkor csak statisztálhatok, vagy, ha sikerül, megkapom a színészi képesítést. Amikor leszerepeltem, Rátkay odahívott magához, és egy lezárt borítékot nyomott a kezembe, hogy ezt vigyem el a Fővárosi Operettszínház új igazgatónőjéhez, Gáspár Margithoz. Gáspár fogadott, és előttem bontotta fel a levelet, elolvasta és megkérdezte, tudom-e, hogy mi áll benne. Fogalmam sincs, válaszoltam. Erre felolvasta, mit írt Rátkay: „Drága Margitkám! Kérlek, hallgasd meg ezt a fiatal színésznőt, olyan kedves a színpadon, mint Isten tenyerén egy kis madár. Kézcsókkal: Rátkay Marci.” Gáspár és Bródi Tamás karnagy ezután meghallgattak – emlékszem, Iluska belépőjét énekeltem a János vitézből –, és mint valami tündérálom: szerződtettek, és a budapesti Operettszínház tagja lettem. Amikor visszautaztam vidékre, és elmeséltem, hogy mi történt, azt hitték, csak ugratom a kollégákat. Tehát 1949. augusztus 1-jétől az Operettszínház lett az otthonom. Kisebb és nagyobb szerepek tömegét játszottam el olyan művészek mellett, mint Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Feleky Kamill, Rátonyi Róbert, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Mezei Mária. Játszottam főszerepet, első és másodszereposztásban, Petress Zsuzsával, Németh Marikával felváltva.

A színházban ismertem meg a férjemet is, akivel 47 éve élünk együtt. 1953-ban született Gábor fiam, ő is ezt a rögös pályát választotta.

1960-ban, amikor Fényes Szabolcs elment a színháztól, már úgy éreztem, a színház addigi virágkora befejeződött. Amikor Fejér István, a Vidám Színpad igazgatója szerződést ajánlott, elfogadtam. Nem bántam meg. Együtt lenni és együtt játszani Kellér Dezsővel, Salamon Bélával, Kibédy Ervinnel, Alfonzóval, a kitűnő színész-rendezővel, Horváth Tivadarral, Kazal Lászlóval, Kabos Lacikával, Bodrogi Gyulával és a többiekkel nagyon jó volt. Innen mentem nyugdíjba, illetve a nyugdíj mellett itt játszottam még évekig. Negyven év színháznál. Sok, kevés? Nagyszerű színházi légkörben éltem az életem. Még felnéztek a színészekre, fontosnak éreztük magunkat. Ahogy kezdtek kihalni az általunk ismert és szeretett nagy művészek, úgy hűlt ki körülöttem a színház is. Aztán megszülettek az imádott unokáim, Lili és Dani, és én nagymamaként nem akartam már játszani, de örökké hálás vagyok a sorsnak a gyönyörű életért, amibe a családi élet és a színház is beletartozott."